#4
Aznap is hideg volt. Keveset aludtam és ráadásul hasmenésem is volt. Idővel sem álltam jól, késésben voltam. Csak felkaptam a sisakot és gyorsan a motorra pattantam, hogy még beérjek azelőtt, hogy elkéssek. Alig tettem meg néhány métert, valami hideg esőcseppek kezdtek el hullani. Először csak szórványosan, rövidesen egyre sűrübben. Bosszantott, de pár nappal azelőtt vettem meg egy szuper motoros kabátot. A régi kínait még nem dobtam ki, de már fontolóra vettem.
Nagy beruházás volt. Mégis úgy gondoltam, ha már ennyit motorozok, akkor legyen egy márkás, strapabíró darabom. Gyakorlatilag az összes megtakarított pénzem elment. De most is bizonyított. Sem a menetszél, sem a hideg eső nem érződött át. Viszont a beleim csikorogtak. Mint valami öreg, szétrobbani készülő gőzkazán. Bőr ülésemen igyekeztem a szeleket a lehető legkevesebb feszengéssel kiengedni. Más kérdés, hogy kabátban fingani egyenlő azzal, hogy szagolnod kell. A bukósisak még konzerválja is. Azért a menetszél segített valamelyest.
Az utolsó lámpánál jártam, ahol már csak méterekre voltam a célomtól. Valami odalent azonban megváltozott. Ezek már nem sima löketek. Valami jönni akart. Nagyon. Ekkor azonban az előttem lévő autó a zöld jelzésnél kitette a vészvillogót. Biztosan valami műszaki problémája akadt, nekem viszont egyre sürgetőbben adta tudtomra az emésztőrendszerem, hogy esemény lesz, tőlem függetlenül.
Egy gyors kormánymozdulattal elhúztam a kocsi mellett és gyors iramba kezdtem. Elég veszélyes manőverekkel, de bejutottam a melóhelyig. Nem is pazaroltam az időt semmire. Gyorsan letettem a motort és bukósisakban feltéptem az ajtót. Az alsónadrágom, már odaragadt a fenekemhez, de semmit sem tehettem. Szaladtam, ahogy tudtam. Közben hatalmasat mordult a hasam és éreztem, hogy ez már jönni fog. Persze többen megismertek és köszöntek is, de én csak intettem. Sok csodálkozó fej fordult utánam.
Végre elértem a célomat. Belépve még azt sem bántam, hogy egy fecni papír sem volt, csak téptem le magamról a nadrágot, hogy végre leülhessek. A legeslegutolsó pillanatban sikerült. Óriási megkönnyebbülés volt, mégha sisakban, kabátban is. Néhány perc elteltével azonban ki kellett dolgoznom valami stratégiát. Szerencsémre a fajansz mögött volt egy hervadó újság. Lecsatoltam a sisakot és levettem a kabátot. Ehhez előredőltem a helyszűke miatt. Ekkor ért a fenekemhez a kabát és azonnal rá is ragadt... Igen.
A teljes mennyiség ott landolt. Nem is részletezem, hogy hogyan sikerült végülis elhagynom a fülkét. Rövid vizsgálat után úgy döntöttem, hogy az új kabát már nem kell. Összehajtogattam, vigyázva, hogy a kényes részek ne húzzanak csíkokat rajtam, a többit papírral töröltem le. Aztán az egész pakk ment a kukába. Vérzett a szívem érte, de még akkor sem vettem volna fel újra, ha kitisztítják. Valahogy megmaradt az a kép bennem... Így örültem, hogy nem dobtam ki a vacakot, azzal jártam.
Pár nappal később egy kolléga megkérdezte:
– Te, hova lett az az új motoroscuccod? A kabátod. Mér ebbe vagy?
Töprengtem egy fél másodpercig mit mondjak, aztán legyintettem.
– Áá, úgyis szar volt.
#3
Sokszor előfordul, hogy egy-egy masina valamiért meghibásodik. Most is ez történt. A berendezést kezelő, mindenféle értelemben szőke nő sehogy sem boldogult. Némi próbálkozás után feladta. Ekkor pont az lépett oda segíteni, akiért oda volt. Mindenki tudta. Érdeklődéssel figyeltek.
Ugyan a faszi szinte mindig megalázta, mégis egyszer összejöttek valahogy. Maga a tény is elég mulatságos volt, annál inkább, mert emberünk nemigen büszkélkedett ezzel a dologgal, pedig elég extrovertált volt, mondhatni.
Szöszmötöltek egy darabig, majd némi segítséggel sikerült rendbehozni a gépet. A nő mosolyogva nézett fel rá. A beállt csendben imádottja csak ennyit mondott:
– Te... hülye faszcibáló.
Madarat lehetett volna fogatni a szőkével. Esetleg mást is.
Félhangosan hozzátettem:
– Valahonnan ismer téged. – Nagy röhögés.
Ők azonban már egy más dimenzióban jártak. Tekintetük összekapcsolódott.
A szerelmeseket mindenki szereti.
#2
A minap feltették nekem a szokásos kérdést: hogy vagy?
Még nagyon reggel volt és nem is figyeltem oda. Természetesen tudnom kellett volna, hogy csupán rutinból kérdeznek. De elvoltam saját zsibbadtságomban. Így válaszoltam:
– A körülményekhez képest tulajdonképpen jól, bár van néhány gondom. De lehetne sokkal rosszabb is, nemigaz?
A kérdező hátrahőkölt. Csodálkozással vegyes szigorral nézett rám, mint aki valami deviáns elemet lát. A csend annyira hosszú lett, hogy zavarba jöttem. Fel is ébredtem a sztendbáj állapotból.
– Valami rosszat mondtam?
Továbbra is ugyanúgy nézett rám. Aztán lassan megenyhült az arca.
– Nem, bocs. Csak bárki, akitől megkérdeztem mindig hosszú panaszáradattal jön. Nincs pénz, minden sokba kerül, hülyék az emberek, satöbbi... Furcsa volt, hogy nem valami ilyesmit mondtál.
Most viszont Ő lepett meg engem. Tökéletesen igaza volt ugyan, csak ez egyszerűen nem jutott eszembe eddig. Persze néha, sőt, van amikor gyakran panaszkodik az ember, de azért nem gondolja azt, hogy bárki képes megoldani helyette azt, amit ő sem tud. Meg különben is. Nem tudtam mit feleljek erre. Csak megvontam a vállam. Hülyén éreztem magam. Aztán magamhoz tértem.
– Őszintén szólva telesírnám a válladat, hogy szoros baráti ölelésed és lelki vigaszod támassza lelkem nyomorúságát. Már régóta szeretnék valamit mondani egyébként is. Vonzódom hozzád.
Felröhögött.
– Hülye buzi. Kérsz egy kávét, vagy valamit? – indult el az automata felé, nevetgélve.
Mikor visszafordult, szigorúan néztem rá.
– Na, mi van? – kérdezte.
– Nem vagyok hülye. – Persze elröhögtem.
A kihalt, sápadt neonfénnyel megvilágított csarnokban csak ketten voltunk. Hideg volt. A fizetések is késtek, szokás szerint. Napról-napra élt mindenki. Mindezek ellenére szerettem bemenni. Talán ezért.
#1
Sosem voltam a nők kedvence. Az adottságaim fiatalon meglehetősen korlátozottak voltak. Akkoriban persze bosszantott a dolog és úgy gondoltam van mit bepótolnom. Manapság már egyre inkább örülök annak, hogy levegőnek néznek. Belegondolva abba, amit tehetnek egy emberrel. Ettől függetlenül tisztelem őket, miért ne tenném.
Pár napja egy csinos, ám nem a matematikai egyenletek megoldásáról híres hölgyemény állított meg. Meglepett, mert eddig még a köszönésemet sem szívesen fogadta.
– Szia! Szeretnék kérdezni valamit.
Nyilván egyértelmű volt, hogy valamelyik vicces kolléga adta a tippet, hogy engem kérdezzen meg. Ha már velem is szóbaáll, akkor nagyon fontos lehet neki.
– Tessék.
– Szerinted van valami a halál után? Mert voltam ezoterikán és ott... – innentől kikapcsoltam a fülem. Miután elhallgatott végre, vártam néhány másodpercet, hogy tényleg válaszra vár-e. Várt, szemmel láthatóan.
– Nos valóban van.
– Tényleg? – sikoltott fel boldogan és tapsikolt is közben. – Éreztem én is régebben. Szerinted mi az?
Ismét hatásszünetet tartottam.
– Egy sor olyasmi, amit az életben nem érhet el az ember.
Egészen meglepődött.
– Hú tényleg? Szerinted szellemek leszünk? Átmegyünk a falakon?
– Nem, nem hiszem.
– Akkor?
– Béke lesz, nyugalom és megbecsülés.
Döbbenet öntötte el az arcát. Másra számított.
– Hogy érted?
– Úgy ahogy mondom. Béke, nyugalom, megbecsülés.
Zavarában összeráncolta a homlokát, de hamar abbahagyta, mert a kozmetikus megtiltotta neki. Közben a lassan emésztette a mondatot.
– Jó, persze. De az édenkertben leszünk majd, ugye? Mindig süt majd a nap és mindenki boldog lesz.
Ekkor néhány nevető, bújkáló arcot fedeztem fel a háttérben. Jól mulattak.
Így értettem a tréfát.
– Persze, hogy úgy lesz.
Kicsit még szökdellt is és tapsikolt és hurrázott, meglepetésemre még adott is egy puszit. Már ment is volna, de megállt egy pillanatra léptében.
– De nem hazudsz, ugye?
Ez váratlan volt. Mérlegeltem.
– Nem, béke lesz, nem háborgathat senki; nyugalom lesz, nem kell szaladni sehová; megbecsülés is lesz, mert aki meghalt csak azt becsülik valahogy.
– Akkor jó. Szia.
– Szia.
Szerencsére az édenkertet nem kérte számon.
